Szakmáry László egyik igen kedves alkotása volt Mackó Bruncsi, akinek kalandjait hosszú éveken át a Szív Újság képes mellékletében hétről-hétre gyermekek és felnőttek egyaránt figyelemmel kísérhették Ezek a rövd kis történetek nemcsak szórakoztattak hanem minden alkalommal komoly tanulsággal is szogáltak.
Az alábbi képen a "Sziv Újság" egyik hajdani karácsonyi képes melléklete látható :
(A kép kétszeres kattintással olvasható méretre nagyítható)
Szakmáry László (1903-1993)
Grafikus művész
Szakmáry László a huszadik század Magyarországának talán egyik legszínesebb egyben legkevésbé ismert művész egyénisége volt. Most halálának 15. évfordulójának táján (*) szeretnénk a Vele szemben felgyülemlett adósságunknak legalább egy parányi részét leróni azzal, hogy az aktualitásában egy szűk kör számára közzétett nekrológját a Világháló nagy nyilvánossága elé tárjuk.
Az írás saját kéziratom alapján "A Szív" folyóirat 80. évfolyam (4.) számában 1994. április havában jelent meg.
Részletesebb életrajzán most dolgozunk, és ha Isten időt és erőt ad ennek befejezéséhez ezen az oldalon azt s megjelenítjük..
(*) Ez a bevezető 2008. évben íródott
Szijártó Kornél
a művész unokaöccse
és egyben keresztfia
Búcsú Bruncsi bácsitól
Sokaknak közülünk deresedik már a haja, akik a Szív-újság képes melléklete jóvoltából mintegy fél évszázaddal ezelőtt barátunkká fogadhattuk, és szívünkbe zárhattuk Mackó Bruncsit, a szeleburdi, de jólelkű, bájos kis medvebocsot. Mi, a Második világháború rémségeit még idegeinkben, lelkünkben hordozó gyermekek örömteli izgalommal vártuk hétről hétre Bruncsi legújabb kalandjait, azt a szívet melengető, néhány képből álló rajzsorozatot, amelyben a szórakozás öröme mellett mindig kaptunk valami többletet, levonhattunk egy-egy tanulságot. Például azt, hogy okosan szeressük egymást.
Bruncsi barátunktól váratlan és kényszerű búcsút kellett vennünk, amikor a lap akkori főszerkesztője, Kollár Ferenc SJ bátran kiállt Grősz József, áldott emlékű kalocsai érsekünk mellett: nem volt hajlandó közölni a kommunista vezetés által megfogalmazott, gyalázkodó hangvételű cikket.
A következmény ismeretes: A Szív-újságot azonnali hatállyal betiltották, és több évtizeden át hallgatásra kényszerült idehaza.
Most attól az embertől búcsúzunk, aki Bruncsit életre keltette, és hétről hétre nagy szeretettel rajzolta kalandjait: Szakmáry László grafikusművésztől.
Művészbarátai, akik között a szakmabelieken kívül szép számmal voltak kitűnő írók és muzsikusok is, "Szaky"-nak szólították. Legtöbbször ugyanis így szignálta rajzait, ha csak nem egyszerűen az ő jellegzetes szögletes Sz.-betűjével. A Szív szerkesztőségében Kollár atya Bruncsi bácsinak keresztelte el. Legtöbben azonban Laci bácsiként ismertük.
Valóban ismertük őt ?. Hiszen olyan szerényen és visszavonultan, mondhatni, szerzetesi magányban élt, ahogyan arra kora ifjúságában, Szent Ferenc rendjének novíciusaként indíttatást kapott. Pedig sokoldalú tehetsége, sziporkázó szelleme minden ajtót szélesre tárhatott volna előtte. Mert tehetsége nem korlátozódott csupán a megélhetést biztosító grafika területére. Festő - vagy szobrászművészként, zongora-vagy orgonaművészként, még zeneszerzőként is nevet szerezhetett volna. Kevesen tudtuk róla, hogy a Zeneakadémiára is járt : a zeneszerzés tanszakon Siklós Albert növendéke volt.
Arra pedig talán már senki sem emlékszik, hogy a harmincas években zongorára írt c-moll etűdjével Svájcban, egy nemzetközi pályázaton díjat nyert, és néhány szerzeményét Dohnányi Ernő, a Budapesti Rádió akkori főzeneigazgatója előadásra méltónak találta. A műveket Varjú Irma zongora művésznő előadásában az egész ország hallhatta.
Laci bácsit nem szédítette meg a siker, és a főleg baráti unszolára vállalt nyilvános megmérettetés után csaknem kizárólag egyházzenei fogantatású műveket írt. Kollár atya versére írt kórusa, "Az Úr katonáinak éneke" még megszólalhatott a Jézus Szíve templomban, de későbbi kompozícióit - köztük csaknem száz korállfeldolgozást zongorára és orgonára - csak családi muzsikáláskor mutatta be. Ilyen zenére az elmúlt negyven-egynéhány évben "nem volt igény".
Pályafutása során mindenkor megkülönböztetett figyelemmel, és szeretettel fordult a gyermekek, az ifjúság felé, és mindig megtalálta a módját, hogy rajzaival őket is megörvendeztesse.
Az Egyetemi templomban közel két évtizeden át ministrált. Így került kapcsolatba a Központi Szeminárium növendékeivel. Sokuknak adta át egyházművészeti tudását, és nem egy újonnan felszentelt atyát ajándékozott meg modern, művészi üvegablak-terveivel.
Laci bácsi portréjához szorosan hozzátartozik az is, hogy az emberséget próbáló háborús években teljes aktivitással, személyes biztonsága, élete veszélyeztetésével állt az üldözöttek mellé. Bármely pillanatban a helyszínem agyonlőhették volna, mikor a behívóparancsot megtagadva, tehát katonaszökevényként szedte össze és hordta az élelmet, gyógyszert meg a vigasztaló jó szót a sárgacsillagos házba, ahonnan többszöri felszólításra sem volt hajlandó kiköltözni. A kapuőrségnek fel is tűntek ezek a saját szükségletet többszörösen meghaladó élelmiszer-szállítmányok. Az ebből származó vészhelyzetekből olykor csak csodával határos módon tudott megmenekülni.
Az élők szolgálata mellett az elhunytak városának, a temetőknek is önkéntes, elkötelezett munkása volt. A Kerepesi úti temetőben nagy gonddal hozta rendbe, és szeretettel ápolta sok éven át magyar múltunk méltánytalanul elfeledett vagy szándékosan mellőzött személyiségeinek sírját. Köztük találhatjuk Szendrey Júliának, Petőfi szomorú sorsú özvegyének sírját, és Bulyovszkyné Szilágyi Lilláét, akinek előadó művészetét II. Lajos bajor király is őszintén csodálta. Ne feledkezzünk meg Woroniecki Korybert Mieczislaw hercegről sem, aki a lengyel légió hős ezredeseként halt mártírhalált a magyar szabadságért Pesten, 1849. október 20-án.
Azok az atyák, akik kispapként végighallgatták Laci bácsi "idegenvezetését" a temető híres vagy elfeledett sírjai között, bizonyára bőven tudnának erről mesélni. Ki tud azonban arról, hogy Laci bácsi néhányukat zenében is megörökítette?
Képtelenség, hogy Laci bácsinak a századunkat csaknem teljesen átívelő életét a maga teljes gazdagságában ismertessük. E néhány pillanatkép felvillantásával szándékunk annyi volt csupán, hogy Mackó Bruncsi kedves figurája mögött megmutassuk a szerényen háttérbe húzódó, szeretettel alkotó embert. Hogy egy kicsit ismerősebbként vehessünk búcsút Bruncsi bácsitól, aki 1993. december 21-én, életének kilencvenegyedik évében, a tér és idő dimenzióit elhagyva az örökkévalóságba távozott.
Hisszük, hogy Szent Ferenc ezen az úton is társa, vezetője volt.
Szijártó Kornél
Volt mag, amely jó földbe hullott (Mk 4,8 )
