2010. március 1., hétfő
2010. február 14., vasárnap
Dr. Szijártó Noémi nekrológja-2.
Az itt bemutatott nekrológ annyiban különbözik az 1. számú nekrológtól hogy itt különös hangsúlyt kapnak Dr. Szijártó Noémi életének Isten szeretetéből és hitéből adódó állomásai.
A képen a doktorrá avatás izgalmas pillanatai láthatók.
Dr. Szijártó Noémi nekrológja 2. sz.
Dr. Szijártó Noémi, ny. belgyógyász főorvos halálával egy olyan hivatásos gyógyító távozott közülünk, aki meggyőződéssel vallotta: orvosi hivatását Istentől kapta.
1925. júli. 22-én született Budapesten. Édesapja közgazdász, édesanyja zongora tanárnő volt, mindkét ág nemes és neves ősökkel rendelkezik. Anyai ágon kiváló képzőművészekkel is.
A gondtalan gyermekkor egyik meghatározója a vallásos környezet volt. Édesanyja a régi kelenföldi templomban kántorizált is (segítve és belekapcsolódva a plébánia életébe). Igen sok művész és egyházi személy fordult meg a családnál: köztük domonkosok,jezsuiták is. Ő maga előbb a Sacre Coeurba járt, majd a Szt. Margit gimnáziumba. A háború, amely még érettségi előtt közbe-lépett az életébe, igen sok szenvedést zúdított a családra. Az édesapa a Posta egyik vezető embere volt, így a családnak nyugatra kellett menekülnie a postával együtt. Amikor hazatérhettek, a kitelepítés és az állástalanság, megbélyegzettség taszította a családot szinte a nyomorba. Kétkezi munkás lett, és esti iskolában fejezte be a gimnáziumot. Közben két súlyos betegség is (rák és tbc.) a halál közelébe sodorta. Ezek érlelték meg benne az igazi mély lelkiséget és istenszeretetet.
1925. júli. 22-én született Budapesten. Édesapja közgazdász, édesanyja zongora tanárnő volt, mindkét ág nemes és neves ősökkel rendelkezik. Anyai ágon kiváló képzőművészekkel is.
A gondtalan gyermekkor egyik meghatározója a vallásos környezet volt. Édesanyja a régi kelenföldi templomban kántorizált is (segítve és belekapcsolódva a plébánia életébe). Igen sok művész és egyházi személy fordult meg a családnál: köztük domonkosok,jezsuiták is. Ő maga előbb a Sacre Coeurba járt, majd a Szt. Margit gimnáziumba. A háború, amely még érettségi előtt közbe-lépett az életébe, igen sok szenvedést zúdított a családra. Az édesapa a Posta egyik vezető embere volt, így a családnak nyugatra kellett menekülnie a postával együtt. Amikor hazatérhettek, a kitelepítés és az állástalanság, megbélyegzettség taszította a családot szinte a nyomorba. Kétkezi munkás lett, és esti iskolában fejezte be a gimnáziumot. Közben két súlyos betegség is (rák és tbc.) a halál közelébe sodorta. Ezek érlelték meg benne az igazi mély lelkiséget és istenszeretetet.
Továbbtanulásra bíztatták,mint munkás lányt. Szavai szerint „isteni sugallatra" az orvosi egyetemre felvételizett, a jelentkezési korhatár utolsó évében, 33 évesen. Sokak hitetlenkedése ellenére fölvették, mert maximális pontszámot ért el. Végig szenvedélyesen tanulva summa cum laude eredménnyel doktorált, 1964-ben. Vallásosságát sohasem tagadta meg, és ezt a meggyőződését a különféle orvosi gyakorlatokon is érvényesítette. Évfolyamtársai közt, mint a legidősebb és a legvidámabb, sokak társaságát vonzotta. De a politikai támadásoknak is ki volt téve. Valóban Isten volt vele.Nehéz helyeken és sok hátrányt szenvedve gyakorolta hivatását. 1968-ban tette le a belgyógyász szakvizsgát vallásossága miatt éppen állástalanul. Kékestetőn, majd az Uzsoki utcai kórházban dolgozott, és Kőbánya külső területén lett körzeti orvos. Pár hónap után a Kispesti Szakrendelő Intézetben a belgyógyászati szakrendelést vezette. Ez a munkahely az eddigieknél kedvezőbb volt, szakmai önállóságot hozott, nagyobb segítési lehetőséggel, nagyobb felelősséggel. Igen sok pappal tett jót (köztük számtalan szerzetessel (a feloszlatott rendekből), olykor még az állását is veszélyeztetve.
Rendőrségi megfigyelésnek kitéve, több zaklatást kellett elviselnie. Az intézményen belül nagy szakmai tekintélynek örvendett áldozatos és alapos munkája miatt, de hitvalló magatartásáért sok hátrányt is el kellett szenvednie (megtagadta az abortuszoknál való közreműködést).
Végül el kellett hagynia az intézményt, azzal a fenyegetéssel, hogy sehol sem lehet főorvos belőle. Isten azonban másként intézkedett!
1978.évben az Országos Orvosszakértői Intézet felülvizsgáló főorvosa lett,ismét sok lehetőséget kapva, hogy vallásos betegeken is segítsen.1980-ban ment nyugdíjba.
Szegényen,de Isten szeretetében egyre inkább megerősödve élt. Nyugdíjasként előbb kisegítéseket vállalt, majd 1985-től a józsefvárosi Jó Pásztor Lelkészség „mindenese" lett. A kápolna díszítésétől kezdve az egyházi ruhák gondozásán át az irodai segítésig mindent szívesen tett. Közben a hozzáfordulóknak jó tanácsokat adott(nemcsak orvosiakat)gazdag lelkiségéből.
Vallásossága lélekből feltörő volt: zsolozsmázott,zarándokhelyeket keresett föl és segített, ahol tudott. Jézus Szent Szívének, majd az Isteni irgalmasságnak oltalmába ajánlotta szerzetesien egyszerű életét. Szent halállal távozott egy heti szenvedés után. Halála előtt szobatársával elimádkozták a fájdalmas szentolvasót, majd kómába került és június 16-án 23 óra körül meghalt. Agyvérzéssel hívta őt magához az isteni irgalom, a Szt. Ferenc kórház betegágyáról.
Amikor megtudta, hogy a Noémi név jelentése „gyönyörűségem", arra törekedett, hogy valóban Isten gyönyörűsége lehessen.
2009. december 23., szerda
Boldog Karácsonyt !
Áldott, békés Karácsonyt és Boldog Újévet kívánok mindenkinek, aki megtisztelt azzal, hogy blogomat meglátogatta.
Szeretettel:
Szijártó Gábor
Szeretettel:
Szijártó Gábor
2009. október 19., hétfő
Búcsú Szakmáry László grafikus művésztől
Szakmáry László egyik igen kedves alkotása volt Mackó Bruncsi, akinek kalandjait hosszú éveken át a Szív Újság képes mellékletében hétről-hétre gyermekek és felnőttek egyaránt figyelemmel kísérhették Ezek a rövd kis történetek nemcsak szórakoztattak hanem minden alkalommal komoly tanulsággal is szogáltak.
Az alábbi képen a "Sziv Újság" egyik hajdani karácsonyi képes melléklete látható :
(A kép kétszeres kattintással olvasható méretre nagyítható)
Szakmáry László (1903-1993)
Grafikus művész
Szakmáry László a huszadik század Magyarországának talán egyik legszínesebb egyben legkevésbé ismert művész egyénisége volt. Most halálának 15. évfordulójának táján (*) szeretnénk a Vele szemben felgyülemlett adósságunknak legalább egy parányi részét leróni azzal, hogy az aktualitásában egy szűk kör számára közzétett nekrológját a Világháló nagy nyilvánossága elé tárjuk.
Az írás saját kéziratom alapján "A Szív" folyóirat 80. évfolyam (4.) számában 1994. április havában jelent meg.
Részletesebb életrajzán most dolgozunk, és ha Isten időt és erőt ad ennek befejezéséhez ezen az oldalon azt s megjelenítjük..
(*) Ez a bevezető 2008. évben íródott
Szijártó Kornél
a művész unokaöccse
és egyben keresztfia
Búcsú Bruncsi bácsitól
Sokaknak közülünk deresedik már a haja, akik a Szív-újság képes melléklete jóvoltából mintegy fél évszázaddal ezelőtt barátunkká fogadhattuk, és szívünkbe zárhattuk Mackó Bruncsit, a szeleburdi, de jólelkű, bájos kis medvebocsot. Mi, a Második világháború rémségeit még idegeinkben, lelkünkben hordozó gyermekek örömteli izgalommal vártuk hétről hétre Bruncsi legújabb kalandjait, azt a szívet melengető, néhány képből álló rajzsorozatot, amelyben a szórakozás öröme mellett mindig kaptunk valami többletet, levonhattunk egy-egy tanulságot. Például azt, hogy okosan szeressük egymást.
Bruncsi barátunktól váratlan és kényszerű búcsút kellett vennünk, amikor a lap akkori főszerkesztője, Kollár Ferenc SJ bátran kiállt Grősz József, áldott emlékű kalocsai érsekünk mellett: nem volt hajlandó közölni a kommunista vezetés által megfogalmazott, gyalázkodó hangvételű cikket.
A következmény ismeretes: A Szív-újságot azonnali hatállyal betiltották, és több évtizeden át hallgatásra kényszerült idehaza.
Most attól az embertől búcsúzunk, aki Bruncsit életre keltette, és hétről hétre nagy szeretettel rajzolta kalandjait: Szakmáry László grafikusművésztől.
Művészbarátai, akik között a szakmabelieken kívül szép számmal voltak kitűnő írók és muzsikusok is, "Szaky"-nak szólították. Legtöbbször ugyanis így szignálta rajzait, ha csak nem egyszerűen az ő jellegzetes szögletes Sz.-betűjével. A Szív szerkesztőségében Kollár atya Bruncsi bácsinak keresztelte el. Legtöbben azonban Laci bácsiként ismertük.
Valóban ismertük őt ?. Hiszen olyan szerényen és visszavonultan, mondhatni, szerzetesi magányban élt, ahogyan arra kora ifjúságában, Szent Ferenc rendjének novíciusaként indíttatást kapott. Pedig sokoldalú tehetsége, sziporkázó szelleme minden ajtót szélesre tárhatott volna előtte. Mert tehetsége nem korlátozódott csupán a megélhetést biztosító grafika területére. Festő - vagy szobrászművészként, zongora-vagy orgonaművészként, még zeneszerzőként is nevet szerezhetett volna. Kevesen tudtuk róla, hogy a Zeneakadémiára is járt : a zeneszerzés tanszakon Siklós Albert növendéke volt.
Arra pedig talán már senki sem emlékszik, hogy a harmincas években zongorára írt c-moll etűdjével Svájcban, egy nemzetközi pályázaton díjat nyert, és néhány szerzeményét Dohnányi Ernő, a Budapesti Rádió akkori főzeneigazgatója előadásra méltónak találta. A műveket Varjú Irma zongora művésznő előadásában az egész ország hallhatta.
Laci bácsit nem szédítette meg a siker, és a főleg baráti unszolára vállalt nyilvános megmérettetés után csaknem kizárólag egyházzenei fogantatású műveket írt. Kollár atya versére írt kórusa, "Az Úr katonáinak éneke" még megszólalhatott a Jézus Szíve templomban, de későbbi kompozícióit - köztük csaknem száz korállfeldolgozást zongorára és orgonára - csak családi muzsikáláskor mutatta be. Ilyen zenére az elmúlt negyven-egynéhány évben "nem volt igény".
Pályafutása során mindenkor megkülönböztetett figyelemmel, és szeretettel fordult a gyermekek, az ifjúság felé, és mindig megtalálta a módját, hogy rajzaival őket is megörvendeztesse.
Az Egyetemi templomban közel két évtizeden át ministrált. Így került kapcsolatba a Központi Szeminárium növendékeivel. Sokuknak adta át egyházművészeti tudását, és nem egy újonnan felszentelt atyát ajándékozott meg modern, művészi üvegablak-terveivel.
Laci bácsi portréjához szorosan hozzátartozik az is, hogy az emberséget próbáló háborús években teljes aktivitással, személyes biztonsága, élete veszélyeztetésével állt az üldözöttek mellé. Bármely pillanatban a helyszínem agyonlőhették volna, mikor a behívóparancsot megtagadva, tehát katonaszökevényként szedte össze és hordta az élelmet, gyógyszert meg a vigasztaló jó szót a sárgacsillagos házba, ahonnan többszöri felszólításra sem volt hajlandó kiköltözni. A kapuőrségnek fel is tűntek ezek a saját szükségletet többszörösen meghaladó élelmiszer-szállítmányok. Az ebből származó vészhelyzetekből olykor csak csodával határos módon tudott megmenekülni.
Az élők szolgálata mellett az elhunytak városának, a temetőknek is önkéntes, elkötelezett munkása volt. A Kerepesi úti temetőben nagy gonddal hozta rendbe, és szeretettel ápolta sok éven át magyar múltunk méltánytalanul elfeledett vagy szándékosan mellőzött személyiségeinek sírját. Köztük találhatjuk Szendrey Júliának, Petőfi szomorú sorsú özvegyének sírját, és Bulyovszkyné Szilágyi Lilláét, akinek előadó művészetét II. Lajos bajor király is őszintén csodálta. Ne feledkezzünk meg Woroniecki Korybert Mieczislaw hercegről sem, aki a lengyel légió hős ezredeseként halt mártírhalált a magyar szabadságért Pesten, 1849. október 20-án.
Azok az atyák, akik kispapként végighallgatták Laci bácsi "idegenvezetését" a temető híres vagy elfeledett sírjai között, bizonyára bőven tudnának erről mesélni. Ki tud azonban arról, hogy Laci bácsi néhányukat zenében is megörökítette?
Képtelenség, hogy Laci bácsinak a századunkat csaknem teljesen átívelő életét a maga teljes gazdagságában ismertessük. E néhány pillanatkép felvillantásával szándékunk annyi volt csupán, hogy Mackó Bruncsi kedves figurája mögött megmutassuk a szerényen háttérbe húzódó, szeretettel alkotó embert. Hogy egy kicsit ismerősebbként vehessünk búcsút Bruncsi bácsitól, aki 1993. december 21-én, életének kilencvenegyedik évében, a tér és idő dimenzióit elhagyva az örökkévalóságba távozott.
Hisszük, hogy Szent Ferenc ezen az úton is társa, vezetője volt.
Szijártó Kornél
Volt mag, amely jó földbe hullott (Mk 4,8 )
2009. október 6., kedd
Volt Egyszer Egy Kórház-második rész
Volt egyszer egy kórház
Második rész
A hajdani Postás Alapítványi Kórház
A Kórház Főbejárata
Második rész
A hajdani Postás Alapítványi Kórház
A Kórház Főbejárata
Az első részben megpróbáltam térben és időben elhelyezni az államosítás áldozatává vált, és így méltatlanul elfeledett Postás Alapítványi Kórházat.
A második részben szeretném bemutatni annak a kis közösségnek a mindennapi életét és azokat a kiváló embereket, akik működtették - a mai szemmel is - igen magas színvonalon gyógyító kórházat. Ezt annál inkább könnyen megtehetem, mert 1947 márciustól kezdve ennek a kórháznak a dolgozója voltam az 1950 évi államosításig, majd azt követően a jogutódoknál még több, mint húsz évig, így tanúja voltam, hogyan hordták szét a postások önfeláldozásából felépített, szinte minden orvosi szakot magába foglaló magas színvonalú gyógyító intézményt.
Az elmondottakból következően leírásom erősen szubjektiv lesz, de úgy gondolom, ennek ellenére hitelesen mutatom be a Kórház - utolsó három - embert próbáló évét.
Amint az első részben leírtam, a háború nem kímélte a Kórházat, a bombázások egyik épületét a föld színével tették egyenlővé, maga alá temetve kétszáz embert. Ezek az idők olyan közösséget formáltak, amely egyetlen munkahelyhez sem hasonlított, nem volt itt főnök és beosztott egy szív és akarattal mindenki azon dolgozott, hogy újraépítse a Kórházat, hogy újra kezdjék azt a munkát, melyre egész életüket tették fel.
Többször mondogattuk egymásnak, hogy a Kórház olyan mint egy kis sziget a minket körülvevő társadalmi környezetben, s ezt egyre jobban éreztük, ahogy a nagy politika haladt előre a megmaradt nemzeti és társadalmi értékek lerombolásában.
Hosszú évek sok-sok negatív tapasztalata után úgy érzem, hogy az elmondottakon kívül, volt valami, a dolgok mögött húzódó olyan szellemi erő, amely ezt a hihetetlen egységet kialakította és folyamatosan fenntartotta, erősítette. Visszaemlékezésemben ennek a nehezen megfejthető összetartó erőnek szeretnék utána járni, és - akárcsak megközelítőleg - elemezni.
Elsőként kell említenem, hogy a Kórház arculatát meghatározta a keresztény alapokon nyugvó, a gyógyító hivatást mindenek elé helyező szemlélet. Ennek a szemléletnek a "munkásai" a Szatmári Irgalmas Nővérek voltak, akik számára az a fogalom, hogy munkaidő nem létezett. Az ő munkájukat több vöröskeresztes ú.n. "világi nővérek " segítették , ugyanilyen áldozatos munkával. A Szatmári Irgalmas Nővérek főnökasszonya Legény M. Patricia nővér volt, akinek tekintélyét, optimizmust sugárzó tekintete, hatalmas munkabírása és egészen modern életszemlélete adta. Mindenkihez volt egy-két jó szava, sok ember fordult hozzá vigasztalásért, mindenkit meghallgatott
így jóformán mindenkit ismert, a segédmunkásoktól a Kórház igazgatóig bezárva. Különösen szerette a gyerekeket, ápolási szakterülete a gyermekgyógyászat volt. A gyerekosztályon mindig nagy gyereksereg vette körül.
_________________________________________________________________________________________________________
A Gyermekosztály főorvosa Dr. Stühmer Frigyes Európa hírű gyermekgyógyász. volt. Ő aki a Stühmer RT. Csokoládégyár egyik résztulajdonosa volt, Húsvétkor, Mikuláskor, Karácsonykor csokoládé és egyéb ajándékokkal lepte meg az ünnepek alatt is kórházban fekvő gyermekeket, személyesen ágyról ágyra járva ment minden gyermekhez, s az ajándékon kívül vigasztaló szóval fordult hozzájuk.
A sebészeten Dr Riegler András, aki számára nem volt lehetetlen feladat , sikerrel korát megelőzve végzett komoly mellkas műtéteket, a reménytelen esetek sebésze volt. Emlékezetem szerint ötgyerekes családapa volt.
A Rheuma osztály főorvosa Dr. Borsos László, aki az államosítás után az ORFI Kórházban futott be nagy karriert.
A szülészet- Nőgyógyászati osztály főorvosa Dr. Lehoczky Semmelweis Kálmán volt, anyagi ágon Semmelweis Ignác unokája. Mint ember és orvos mindenkihez közel állt, az ország minden részéről igen nagy számban keresték fel a kismamák, és nőgyógyászati betegek. Soha senkit sem utasított vissza, a munkaidő számára is ismeretlen fogalom volt. (*)
________________________________________________________________________________
(*)Lehoczky-Semmelweis Kálmán (Bp., 1889. szept. 5. – Bp., 1967. ápr. 26.) orvos, nőorvos, Semmelweis Ignác unokája. A Lehoczky-Semmelweis nevet uralkodói engedéllyel 1906-ban vette fel. Orvosi oklevelét 1912-ben szerezte meg bp.-i orvosi karon, majd a bp.-i I. sz. női klinikán dolgozott, 1926-ban a szülészeti és nőgyógyászati diagnosztika magántanára. 1929–1948-ban a Magyar Vöröskereszt Erzsébet királyné Kórházának nőgyógyász főorvosa, (X)
1948–1964-ben rendelőintézeti felülvizsgáló főorvos. 1964–1967-ben a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum tudományos szaktanácsadója. 1938–1942-ben a Bp.-i Kir. Orvosegyesület főtitkára, 1939–1945-ben a M. Nőorvosok Társaságának a főtitkára. Elsősorban nőgyógyászati diagnosztikával foglalkozott, kiváló nőgyógyászati sebész volt. – Fm.: A méhnyakrák befolyása a szülésre és gyermekágyra (Bp., 1923); A therápiás és prophylaxiás rádiumkezelésről ezer eset kapcsán (Bp., 1926); A méhfibromyoma therapiája (Bp., 1928) – Irod.: L. S. K. (Orvostört. Közlem., 1968, 45. sz.)
Forrás: Kempelen Farkas Digitális Tankönyvtár
(X) Kiegészítés a piros színnel kiemelt sorhoz : a pontatlanul elnagyolt aadatokebből nem derül ki, hogy Dr. Lehoczky-Semmelweis Kálmán a jelzett idő alatt mindvégig a postások orvosa volt.
Részletesen:
A Magyar Vöröskereszt Erzsébet Királyné Kórházat a M. Kir .Posta bérelte 1925. március 1-től 1942. június 1-ig, majd a bérleti jogviszony felmondása után a Posta új kórházat alapított Postás Alapítványi Kórház néven a Kékgolyó u. 5. szám alatt, ahol ez a kórház egészen az 1950-ben történt államosításig funkcionált. Lehoczkiy Semmelweis Kálmán tehát 1929- 1948 -ig folyamatosan a postások kórházában dolgozott.
A kiegészítést feljegyezte: Szijártó Gábor
_________________________________________________________________________________________________________
Belgyógyászaton Dr. Molnár Endre, és a fiatalon meghalt Dr. Silhavy László képviselték a magas színvonalat, és ő hozzájuk is nagy tömegben érkeztek betegek.
A felsorolt orvosokon kívül igen nagy szakértelmű adjunktusok, segéd és alorvosok képviselték az egész országban híres betegellátást. Nem egy közülük az államosítás után lettek más kórházak professzorai, vezetői.
A kórház szellemiségét képviselték a gyógyítást közvetve szolgáló gazdasági pénzügyi, műszaki, szakmunkás stb. dolgozók is, akik közül csak azok maradhattak meg állásukban, akik szintén magukban hordozták azt a komoly hivatás tudatot, amely a szerzetes nővéreket és az orvosokat jellemezte.
Semmiképen sem szabad megfeledkezni a kórházban lakó Dr. Hudyma Emil (x)
lelkészről, aki a kórház dolgozóinak lelkét ápolta. Vasárnapokon és ünnepnapokon a betegek és dolgozók részére Ő mondta a szentmiséket a Kórház külön épületben levő kápolnájában.
________________________________________________________________________________
(x).Hudyma Emil (Komját, Nyitra vm., 1876. nov. 13.-Bp.?, 1950. júl. 31.): pap, gimnáziumi tanár. - 1894: az esztergomi bencés gimn-ban éretts., a KPI-ben teol-t, a bpi tudegy-en termrajz-vegytan szakot végzett. 1899. VI. 27: pappá szent. 1898-1914: a nagyszombati érs. gimn. tanára, 1915: ig-ja, 1920-33: a bpi érs. gimn. tanára, 1934: tb. knk., 1945-49(?): a Postás Alapítványi Kórház lelkésze.- M: A virágok és rovarok kölcsönösségének titkai. Nagyszombat, 1901. - A méh ösztöne és a Teremtő. Uo., 1904. - Nagyszombati érs. gimn. értes. (1908/09: A nagyszombati érs. főgimn. „Természettudományi Kör”-ének 1908/09 é. működése) - Az élet problémái. Bp., 1912. - Az anyag és az élet bölcselete. Többekkel. Uo., 1937. (Szt Tamás kvtár 2.) - 1909. I. 17-1911. V. 14: a Nagyszombati Hetilap, 1914-18: az István bácsi naptára az 1915 ... 1918. évre szerk-je. 88
Kalmár 1907:136; 1910:158. - Schem. Strig. 1917:330; 1947:231. - Balogh 1939:31. - Tóth 1948:16. - Gulyás XIV:694. - Diós 1995:83.
(Részlet a Magyar Katolikus Lexikonból)
_______________________________________________________________________________
A VIII. sz épületben külön kialakításra került a Református imaház, ahol az Istentiszteleteket Dr. Joó Sándor mint meghívott református lelkész látta el.
________________________________________________________________________________
Dr.Joó Sándor (Kecskemét, 1910. febr. 17. – Veszprém, 1970. júl. református lelkész, ~ Gyula jogak.-i tanár fia. A bp.-i Ref. Teológiai Ak.-n szerzett oklevelet (1932). Ösztöndíjas Amsterdamban (1932–34), hazatérve bp.-i, kecskeméti, majd újra bp.-i segédlelkész. Gyakorlati teológiából a bp.-i Ref. Teológiai Ak. magántanárává képesítették (1939), a debreceni tudományegy.-en doktorált (1942). Megszervezte a bp.-pasaréti ref. egyházközséget, amelynek haláláig lelkipásztora. Neves igehirdető volt. Cikkei, fordításai, igehirdetései egyházi lapokban jelentek meg. Kb. ezer összegyűjtött prédikációja maradt fenn. A Budapest-Pasarét c. gyülekezeti híradó, s a Pasaréti Prédikációk sorozat szerk.-je. – F. m. Diakonátus a ref. theológiában (Kecskemét, 1937); A húsvét homiletikuma (Debrecen, 1942); Mi van a halál után? (Sárospatak, 1947). – Irod. J. S. (Reformátusok L., 1970. 28. sz.); J. S. (Katolikus Szó, 1970. 22. sz.).(Forrás:Magyar Életrajzi Lexikon)
________________________________________________________________________________
Azzal, hogy egy intézményen belül katolikus kápolna és református imaház egymás mellett működhetett, ahol mindkét vallás a saját szertartása szerint tartotta a szentmiséket és Istentiszteleteket, messze meghaladta korát és már ekkor megvalósította az ökumenikus gondolkodást, bizonyítva az egészséges és az emberi értékeket előtérbe helyező szemléletet.
A közösséget formáló és összekovácsoló erőt jelentette az, hogy azok a dolgozók, akikre a nap bármely szakában szükség lehetett a kórház kulturált szolgálati lakást biztosított. Így pl. a kórház több orvosa gondnoka, főnővére, főgépésze, beteghordók, segédmunkások, mosodavezető, laboratórium vezető, portás, éjjeliőr, fűtő stb. részére. A szolgálati lakást, élelmezést, mosatást ingyenesen kapták. Ez természetesen nem jelentett teljes kiszolgáltatottságot, mert az ügyeleti rendszer működött, de a kórház biztonságát szolgálta, hogy bármilyen probléma esetén a kórház üzemeltetésében egy percig sem lehetett fennakadás. Ezenkívül nagy előnyt jelentett, hogy a bentlakó dolgozók saját munkaterületére odafigyeltek, és ha bármilyen rendellenességet találtak, azonnal tudtak intézkedni. Gondoljunk csak bele, hogy egy-egy nagyobb havazásnál mindenki lapátot fogott, hogy a közel egy kilométeres külső és belső járdákat letakarítsák, ebben is volt valami összetartó erő.
A betegellátó apácák bentlakása biztosította a biztonságos betegellátást, mert számukra az a fogalom, hogy munkaidő, nem létezett. Ha pl. egy beteg súlyos állapota indokolta, egy nővért, akár több napon is (megfelelő váltással) mellé rendelték. Természetesen az élelmezés szerzetesrendi vezetője is éjjel nappal rendelkezésre állt, amit a mindennapos meleg vacsora, a háromfogásos ebéd, sütemény és gyümölcs biztosítása, valamint az egyéni diétás tálalás messze indokolt. Az élelmezés vezetője hosszú éveken át Irinella nővér volt, akinek érkezését, már messze jelezte, az ővéhez csatolt tucatnyi számú kulcsok csörgése.
Időközben megtaláltam egy fényképet, melyen - legjobb emlékezetem szerint - baloldalon Irinella nővér, mellette Michaela nővér látható a gyermekosztályon, Nándi bátyám betegágya mellett.
Itt ki kell térni arra is, hogy ezt a magas színvonalat , (ami ma elképzelhetetlen), a kórház, már a háború után két évvel tudta biztosítani. Ennek a fejlődésnek kezdetén bizony az ételek szállítása kézzel történt a hatalmas területen szétszórt nyolc épületbe. Sok-sok ember, nemcsak konyhai dolgozók serege cipelte az ételeket, vödrökben és ételhordó edényekben, de az étkezés rendjének megfelelő időpontra mindenhova percnyi pontossággal megérkezett a meleg étel. Ezt a tarthatatlan állapotot a Posta 1947 év végére felszámolta, és a pályaudvarokon használt 2 db. teherszállító targoncát úgy alakítottak át, hogy tetszetős fehér színű több polcos ételhordó kocsivá építette át, amit egy akkumulátor töltőállomással együtt rendelkezésére bocsájtott. Ezen kocsikkal történt az akkor még jeges hűtö szekrények jéggel való ellátása. Egy pótkocsi beállításával megoldották a szennyes és tiszta ruha széthordását is.
A kórház szerény eszközeivel hozzájárult az orvos utánpótlásához, azzal, hogy három orvostanhallgató részére, egészen a szakvizsgáig teljesen ingyenesen a dolgozókhoz hasonló feltételekkel elhelyezést biztosított, valamint az osztályokon a szakmai gyakorlat elsajátítását is biztosította. Itt szeretném megemlíteni, hogy a három orvostanhallgató közül kettő a saját szakterületének iskolateremtő professzora lett, akiknek nevét a személyiségi jogokra tekintettel nem közölhetem.
A bentlakásnak azon túl, hogy a betegellátás folyamatos biztonságát tette lehetővé, egyik komoly tényezője volt a közösségi szellem erősítésének. Esténként kis csoportokban olykor éjszakákba nyúló beszélgetéseken vitatták meg saját, az Intézeti és országos problémáikat. A személyes kapcsolatok eredményeként nem volt ritka, hogy pl. orvos a fűtővel, segédmunkással, portással tegező viszonyba került.
Az estéknek egy rendszeres és kedves momentuma is volt, amikor a szerzetes nővérek szép csendben esti imára vonultak a kórház legmagasabb pontján fekvő kápolnába. Ezen bárki részt vehetett, így sokszor én is tanúja voltam ennek a közös imának. A napi munkában megfáradt apácák csengő hangú éneklésében ima mondásában ragyogó szemükben nyoma sem volt a fáradtságnak, ekkor értettem meg, a közös ima üdítő, és lelket nemesítő hatását. Még ma is fülembe cseng a záróének refrénje : " Drága Jézus jó éjszakát! " Különösen megható volt télen látni megfelelő távolságról , amint a lélekharang hangjától kísérve, kifeszített vitorlára emlékeztető fehér fátylak imbolyogtak a kápolnától a szállásukig vezető lejtős úton, majd annak egyik elágazásánál szétváltak és megindultak az osztályok felé, mert sokan közülük éjszakások voltak.
A Postás Kórház régi kápolnája:
Egy hetenként visszatérő esemény volt a kórház életében, hogy a postás zenekar szombat délutánonként térzenét adott a 2. sz. épület napozó terraszán, amelyen betegek és dolgozók nagy számban vettek részt. Volt olyan beteg, akit egy másik épületből tolókocsin vittek át a napozó alatti térségre. A népszerű klasszikus zenétől kezdve a szalonzenéig a legszebb számokkal andalították el a hallgatóságot. Egy- egy ilyen hangverseny a betegek részére nagy hatással volt, ilyenkor megfeledkeztek problémáikról, s az orvosok szerint bizonyos mértékig gyógytényező is volt. Ma már ezt senki sem vitatja.
Meg kell említeni még, hogy az elmondottakon túlmenően igen nagy szerepet kapott a dolgozók életében a sport és a közös szórakozás. Kétkezi munkával tenisz és röplabda pályát építettek, amely helyet adott a kórházak és intézmények közötti versenyeknek. Ezeket sok beteg is látogatta. A dolgozók köréből színjátszó csoportot, és egy kis mandolin zenekart szerveztek, amely szintén alkalmat nyújtott kerületi és kulturális rendezvényekre, versenyekre. Időnként az akkori Szent Domonkos (ma Chazár András u.) utcában levő postás kultúrházban igen nagy számban vettünk részt műsorral egybekötött táncestéken.
Az épületek háborús kárainak helyreállítása után a 7,3 kat. hold méretű park helyreállítása következett. Ennek megtervezésével, és kivitelezésével a Királyi vár Szörényi ...nevű nyugdíjas főkertészét (csak a vezetéknevére emlékszem) és egy agrár mérnöknőt kértek föl, akik nagy szakértelemmel több hónapos munka után valóságos tündérkertet varázsoltak a hepehupás, bombatölcsérektől szaggatott, és szinte őserdőre emlékeztető áthatolhatatlan tüskés bozótok helyén. Ezalatt az idő alatt napi programnak számított elsétálni, és megcsodálni az épülő szépülő parkot. Sokat elbeszélgettem én is a kertépítő mérnökökkel, akik nagy lelkesedéssel ecsetelték további terveiket, magyarázták el az egyes virágok tulajdonságait, látszott rajtuk, hogy munkájukat szeretettel és örömmel végzik.
A kórház gazdasági igazgatója Dr. Bakos Tibor postaigazgató volt, aki egyben a Posta Betegbiztosító Intézetet is vezette. Mindennap legalább fél napot a kórházban töltött, s munkáját azzal kezdte, hogy komótosan végigjárta a terepet, s a kertépítés idején különösen sokat időzött itt, figyelemmel kísérve ezt a csodálatos átalakulást. Megbeszélte a kertépítőkkel az aktuális problémákat, és az ő útmutatásuknak megfelelően személyesen irányította a növények és facsemeték beszerzését. Ennek kapcsán Igen nagyszámú fenyőfa csemetét hozatott Gyöngyösről, amelyek már így is díszei lettek a kertnek. Egyik ilyen szemléje során azzal kellett szembesülnie, hogy dédelgetett facsemetéinek legalább egyharmadát előző éjszaka vandál kezek kitépkedték, és ellopták. Aki látta mesélte, hogy szinte őrjöngött a dühtől, majd szó szerint a könnyei csorogtak. Ezután azonnal intézkedett a pótlásról, s egyidejűleg megerősítette az éjjeliőr szolgálatot.
Számtalan kis történettel tudnám még érzékeltetni annak a kórháznak az életét, amelyet a történelem vihara elkapott, egyszer és mindenkorra szétverve egy olyan közösséget, amely példát adott az emberi helytállásból, bemutatva, hogy a szilárd erkölcsön nyugvó társadalomban az emberi belső, lelki értékek azok, amelyek az anyagi erőket és javakat messze felülmúlva képesek előre vinni a társadalom, és ezzel együtt a kisebb-nagyobb emberi közösségek fejlődését. Két év alatt ez a romokban heverő kórház nemcsak hogy elérte a gyógyító tevékenysége korábbi magas színvonalát, hanem az ország egyik minden orvosi szakterülettel rendelkező élenjáró intézményévé vált.
Ebben nem kis szerepe volt a hasonló emberi értékeket képviselő szervezetnek, amelyet úgy hívtak, hogy Magyar Királyi Posta. Ma már egyre többen úgy emlékeznek vissza a hajdani magyar postára, mint a szervezettség, a pontosság, a megbízhatóság minta intézményére. Akkor a postához való tartozásra büszkén hivatkoztak az ott dolgozók. Ezt az intézményt is sikerült napjainkra teljesen szétverni.
Írásomnak fő célja az volt, hogy az igazságtalanul szétrombolt Postás Alapítványi Kórházra emlékezve ne hagyjam a feledés homályába süllyedni annak a közösségnek az életét, amely hosszú évtizedeken keresztül magas színvonalon szolgálta a postás betegek gyógyulását, és példaként mutassam fel az utókornak, hogy szilárd erkölcsi alapon az emberek összefogása a legnehezebb időkben is csodákra képes.
Tehát jól jegyezzük meg : Volt egyszer egy kórház és ezt úgy hívták, hogy:
Postás Alapítványi Kórház
Szijártó Gábor
A Postás Alapítványi Kórház egykori dolgozója
A második részben szeretném bemutatni annak a kis közösségnek a mindennapi életét és azokat a kiváló embereket, akik működtették - a mai szemmel is - igen magas színvonalon gyógyító kórházat. Ezt annál inkább könnyen megtehetem, mert 1947 márciustól kezdve ennek a kórháznak a dolgozója voltam az 1950 évi államosításig, majd azt követően a jogutódoknál még több, mint húsz évig, így tanúja voltam, hogyan hordták szét a postások önfeláldozásából felépített, szinte minden orvosi szakot magába foglaló magas színvonalú gyógyító intézményt.
Az elmondottakból következően leírásom erősen szubjektiv lesz, de úgy gondolom, ennek ellenére hitelesen mutatom be a Kórház - utolsó három - embert próbáló évét.
Amint az első részben leírtam, a háború nem kímélte a Kórházat, a bombázások egyik épületét a föld színével tették egyenlővé, maga alá temetve kétszáz embert. Ezek az idők olyan közösséget formáltak, amely egyetlen munkahelyhez sem hasonlított, nem volt itt főnök és beosztott egy szív és akarattal mindenki azon dolgozott, hogy újraépítse a Kórházat, hogy újra kezdjék azt a munkát, melyre egész életüket tették fel.
Többször mondogattuk egymásnak, hogy a Kórház olyan mint egy kis sziget a minket körülvevő társadalmi környezetben, s ezt egyre jobban éreztük, ahogy a nagy politika haladt előre a megmaradt nemzeti és társadalmi értékek lerombolásában.
Hosszú évek sok-sok negatív tapasztalata után úgy érzem, hogy az elmondottakon kívül, volt valami, a dolgok mögött húzódó olyan szellemi erő, amely ezt a hihetetlen egységet kialakította és folyamatosan fenntartotta, erősítette. Visszaemlékezésemben ennek a nehezen megfejthető összetartó erőnek szeretnék utána járni, és - akárcsak megközelítőleg - elemezni.
Elsőként kell említenem, hogy a Kórház arculatát meghatározta a keresztény alapokon nyugvó, a gyógyító hivatást mindenek elé helyező szemlélet. Ennek a szemléletnek a "munkásai" a Szatmári Irgalmas Nővérek voltak, akik számára az a fogalom, hogy munkaidő nem létezett. Az ő munkájukat több vöröskeresztes ú.n. "világi nővérek " segítették , ugyanilyen áldozatos munkával. A Szatmári Irgalmas Nővérek főnökasszonya Legény M. Patricia nővér volt, akinek tekintélyét, optimizmust sugárzó tekintete, hatalmas munkabírása és egészen modern életszemlélete adta. Mindenkihez volt egy-két jó szava, sok ember fordult hozzá vigasztalásért, mindenkit meghallgatott
így jóformán mindenkit ismert, a segédmunkásoktól a Kórház igazgatóig bezárva. Különösen szerette a gyerekeket, ápolási szakterülete a gyermekgyógyászat volt. A gyerekosztályon mindig nagy gyereksereg vette körül.
Az kórház első igazgató főorvosa dr. Mutschenbacher Tivadar sebész professzor volt, akinek a magas színvonalú orvosi munka szervezésében és irányításában elévülhetetlen érdeme volt. Már 1921 ben a Vöröskereszt Kórház igazgató sebész főorvosává nevezték ki és a Posta Betegbiztosító Intézet országos főorvosává választották. Ebben a minőségében folyamatosan irányította mindkét intézményt egészen a Kórház 1950-ben és a Betegbizosító Intézet 1952-ben történt államosításáig. Különös gondossággal válogatta ki munkatársait a magyar orvosok legkiválóbb szaktekintélyei közül. _______________________________________________________________________________
Mutschenbacher Tivadar (Bp., 1881. máj. 29. – Bp., 1965, márc. 27.): sebész. Orvosi tanulmányait a bp.-i tudományegy.-en végezte, 1905-ben orvosi oklevelet szerzett. 1906-tól Réczey Imre sebészeti klinikájára került, 1910-től tanársegéd lett. 1914-től 1921-ig a Verebély Tibor vezette I. sz. sebészeti klinika tanársegéde. 1917-től a bp.-i egy. magántanárrá képesítette. 1921-ben a Vöröskereszt Kórház ig. sebész-főorvosává nevezték ki és a Posta Betegbiztosító Intézet országos főorvosává választották. 1934-től egy.-i c. rk. tanár, a bp.-i egy.-en a sebészeti műtéttan előadója. A II. világháborút követően a Posta Betegbiztosító Intézet megszűnése után, 1952. jan.-tól a VIII. ker. Tanács Trefort utcai szakorvosi rendelőintézetének sebészetén dolgozott halálig. A Magyar Sebész Társaság 1935. évi XXI.Nagygyűlésének, a Magy. Orsz. Orvosszövetségnek, valamint a Budapesti Orvosok Szövetségének elnöke. Tudományos munkái az általános és baleseti sebészet legkülönbözőbb területeit ölelték fel. /Magyar Életrajzi Lexikon/_________________________________________________________________________________________________________
A Gyermekosztály főorvosa Dr. Stühmer Frigyes Európa hírű gyermekgyógyász. volt. Ő aki a Stühmer RT. Csokoládégyár egyik résztulajdonosa volt, Húsvétkor, Mikuláskor, Karácsonykor csokoládé és egyéb ajándékokkal lepte meg az ünnepek alatt is kórházban fekvő gyermekeket, személyesen ágyról ágyra járva ment minden gyermekhez, s az ajándékon kívül vigasztaló szóval fordult hozzájuk.
A sebészeten Dr Riegler András, aki számára nem volt lehetetlen feladat , sikerrel korát megelőzve végzett komoly mellkas műtéteket, a reménytelen esetek sebésze volt. Emlékezetem szerint ötgyerekes családapa volt.
A Rheuma osztály főorvosa Dr. Borsos László, aki az államosítás után az ORFI Kórházban futott be nagy karriert.
A szülészet- Nőgyógyászati osztály főorvosa Dr. Lehoczky Semmelweis Kálmán volt, anyagi ágon Semmelweis Ignác unokája. Mint ember és orvos mindenkihez közel állt, az ország minden részéről igen nagy számban keresték fel a kismamák, és nőgyógyászati betegek. Soha senkit sem utasított vissza, a munkaidő számára is ismeretlen fogalom volt. (*)
________________________________________________________________________________
(*)Lehoczky-Semmelweis Kálmán (Bp., 1889. szept. 5. – Bp., 1967. ápr. 26.) orvos, nőorvos, Semmelweis Ignác unokája. A Lehoczky-Semmelweis nevet uralkodói engedéllyel 1906-ban vette fel. Orvosi oklevelét 1912-ben szerezte meg bp.-i orvosi karon, majd a bp.-i I. sz. női klinikán dolgozott, 1926-ban a szülészeti és nőgyógyászati diagnosztika magántanára. 1929–1948-ban a Magyar Vöröskereszt Erzsébet királyné Kórházának nőgyógyász főorvosa, (X)
1948–1964-ben rendelőintézeti felülvizsgáló főorvos. 1964–1967-ben a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum tudományos szaktanácsadója. 1938–1942-ben a Bp.-i Kir. Orvosegyesület főtitkára, 1939–1945-ben a M. Nőorvosok Társaságának a főtitkára. Elsősorban nőgyógyászati diagnosztikával foglalkozott, kiváló nőgyógyászati sebész volt. – Fm.: A méhnyakrák befolyása a szülésre és gyermekágyra (Bp., 1923); A therápiás és prophylaxiás rádiumkezelésről ezer eset kapcsán (Bp., 1926); A méhfibromyoma therapiája (Bp., 1928) – Irod.: L. S. K. (Orvostört. Közlem., 1968, 45. sz.)
Forrás: Kempelen Farkas Digitális Tankönyvtár
(X) Kiegészítés a piros színnel kiemelt sorhoz : a pontatlanul elnagyolt aadatokebből nem derül ki, hogy Dr. Lehoczky-Semmelweis Kálmán a jelzett idő alatt mindvégig a postások orvosa volt.
Részletesen:
A Magyar Vöröskereszt Erzsébet Királyné Kórházat a M. Kir .Posta bérelte 1925. március 1-től 1942. június 1-ig, majd a bérleti jogviszony felmondása után a Posta új kórházat alapított Postás Alapítványi Kórház néven a Kékgolyó u. 5. szám alatt, ahol ez a kórház egészen az 1950-ben történt államosításig funkcionált. Lehoczkiy Semmelweis Kálmán tehát 1929- 1948 -ig folyamatosan a postások kórházában dolgozott.
A kiegészítést feljegyezte: Szijártó Gábor
_________________________________________________________________________________________________________
Belgyógyászaton Dr. Molnár Endre, és a fiatalon meghalt Dr. Silhavy László képviselték a magas színvonalat, és ő hozzájuk is nagy tömegben érkeztek betegek.
A felsorolt orvosokon kívül igen nagy szakértelmű adjunktusok, segéd és alorvosok képviselték az egész országban híres betegellátást. Nem egy közülük az államosítás után lettek más kórházak professzorai, vezetői.
A kórház szellemiségét képviselték a gyógyítást közvetve szolgáló gazdasági pénzügyi, műszaki, szakmunkás stb. dolgozók is, akik közül csak azok maradhattak meg állásukban, akik szintén magukban hordozták azt a komoly hivatás tudatot, amely a szerzetes nővéreket és az orvosokat jellemezte.
Semmiképen sem szabad megfeledkezni a kórházban lakó Dr. Hudyma Emil (x)
lelkészről, aki a kórház dolgozóinak lelkét ápolta. Vasárnapokon és ünnepnapokon a betegek és dolgozók részére Ő mondta a szentmiséket a Kórház külön épületben levő kápolnájában.
________________________________________________________________________________
(x).Hudyma Emil (Komját, Nyitra vm., 1876. nov. 13.-Bp.?, 1950. júl. 31.): pap, gimnáziumi tanár. - 1894: az esztergomi bencés gimn-ban éretts., a KPI-ben teol-t, a bpi tudegy-en termrajz-vegytan szakot végzett. 1899. VI. 27: pappá szent. 1898-1914: a nagyszombati érs. gimn. tanára, 1915: ig-ja, 1920-33: a bpi érs. gimn. tanára, 1934: tb. knk., 1945-49(?): a Postás Alapítványi Kórház lelkésze.- M: A virágok és rovarok kölcsönösségének titkai. Nagyszombat, 1901. - A méh ösztöne és a Teremtő. Uo., 1904. - Nagyszombati érs. gimn. értes. (1908/09: A nagyszombati érs. főgimn. „Természettudományi Kör”-ének 1908/09 é. működése) - Az élet problémái. Bp., 1912. - Az anyag és az élet bölcselete. Többekkel. Uo., 1937. (Szt Tamás kvtár 2.) - 1909. I. 17-1911. V. 14: a Nagyszombati Hetilap, 1914-18: az István bácsi naptára az 1915 ... 1918. évre szerk-je. 88
Kalmár 1907:136; 1910:158. - Schem. Strig. 1917:330; 1947:231. - Balogh 1939:31. - Tóth 1948:16. - Gulyás XIV:694. - Diós 1995:83.
(Részlet a Magyar Katolikus Lexikonból)
_______________________________________________________________________________
A VIII. sz épületben külön kialakításra került a Református imaház, ahol az Istentiszteleteket Dr. Joó Sándor mint meghívott református lelkész látta el.
________________________________________________________________________________
Dr.Joó Sándor (Kecskemét, 1910. febr. 17. – Veszprém, 1970. júl. református lelkész, ~ Gyula jogak.-i tanár fia. A bp.-i Ref. Teológiai Ak.-n szerzett oklevelet (1932). Ösztöndíjas Amsterdamban (1932–34), hazatérve bp.-i, kecskeméti, majd újra bp.-i segédlelkész. Gyakorlati teológiából a bp.-i Ref. Teológiai Ak. magántanárává képesítették (1939), a debreceni tudományegy.-en doktorált (1942). Megszervezte a bp.-pasaréti ref. egyházközséget, amelynek haláláig lelkipásztora. Neves igehirdető volt. Cikkei, fordításai, igehirdetései egyházi lapokban jelentek meg. Kb. ezer összegyűjtött prédikációja maradt fenn. A Budapest-Pasarét c. gyülekezeti híradó, s a Pasaréti Prédikációk sorozat szerk.-je. – F. m. Diakonátus a ref. theológiában (Kecskemét, 1937); A húsvét homiletikuma (Debrecen, 1942); Mi van a halál után? (Sárospatak, 1947). – Irod. J. S. (Reformátusok L., 1970. 28. sz.); J. S. (Katolikus Szó, 1970. 22. sz.).(Forrás:Magyar Életrajzi Lexikon)
________________________________________________________________________________
Azzal, hogy egy intézményen belül katolikus kápolna és református imaház egymás mellett működhetett, ahol mindkét vallás a saját szertartása szerint tartotta a szentmiséket és Istentiszteleteket, messze meghaladta korát és már ekkor megvalósította az ökumenikus gondolkodást, bizonyítva az egészséges és az emberi értékeket előtérbe helyező szemléletet.
A közösséget formáló és összekovácsoló erőt jelentette az, hogy azok a dolgozók, akikre a nap bármely szakában szükség lehetett a kórház kulturált szolgálati lakást biztosított. Így pl. a kórház több orvosa gondnoka, főnővére, főgépésze, beteghordók, segédmunkások, mosodavezető, laboratórium vezető, portás, éjjeliőr, fűtő stb. részére. A szolgálati lakást, élelmezést, mosatást ingyenesen kapták. Ez természetesen nem jelentett teljes kiszolgáltatottságot, mert az ügyeleti rendszer működött, de a kórház biztonságát szolgálta, hogy bármilyen probléma esetén a kórház üzemeltetésében egy percig sem lehetett fennakadás. Ezenkívül nagy előnyt jelentett, hogy a bentlakó dolgozók saját munkaterületére odafigyeltek, és ha bármilyen rendellenességet találtak, azonnal tudtak intézkedni. Gondoljunk csak bele, hogy egy-egy nagyobb havazásnál mindenki lapátot fogott, hogy a közel egy kilométeres külső és belső járdákat letakarítsák, ebben is volt valami összetartó erő.
A betegellátó apácák bentlakása biztosította a biztonságos betegellátást, mert számukra az a fogalom, hogy munkaidő, nem létezett. Ha pl. egy beteg súlyos állapota indokolta, egy nővért, akár több napon is (megfelelő váltással) mellé rendelték. Természetesen az élelmezés szerzetesrendi vezetője is éjjel nappal rendelkezésre állt, amit a mindennapos meleg vacsora, a háromfogásos ebéd, sütemény és gyümölcs biztosítása, valamint az egyéni diétás tálalás messze indokolt. Az élelmezés vezetője hosszú éveken át Irinella nővér volt, akinek érkezését, már messze jelezte, az ővéhez csatolt tucatnyi számú kulcsok csörgése.
Időközben megtaláltam egy fényképet, melyen - legjobb emlékezetem szerint - baloldalon Irinella nővér, mellette Michaela nővér látható a gyermekosztályon, Nándi bátyám betegágya mellett.
Itt ki kell térni arra is, hogy ezt a magas színvonalat , (ami ma elképzelhetetlen), a kórház, már a háború után két évvel tudta biztosítani. Ennek a fejlődésnek kezdetén bizony az ételek szállítása kézzel történt a hatalmas területen szétszórt nyolc épületbe. Sok-sok ember, nemcsak konyhai dolgozók serege cipelte az ételeket, vödrökben és ételhordó edényekben, de az étkezés rendjének megfelelő időpontra mindenhova percnyi pontossággal megérkezett a meleg étel. Ezt a tarthatatlan állapotot a Posta 1947 év végére felszámolta, és a pályaudvarokon használt 2 db. teherszállító targoncát úgy alakítottak át, hogy tetszetős fehér színű több polcos ételhordó kocsivá építette át, amit egy akkumulátor töltőállomással együtt rendelkezésére bocsájtott. Ezen kocsikkal történt az akkor még jeges hűtö szekrények jéggel való ellátása. Egy pótkocsi beállításával megoldották a szennyes és tiszta ruha széthordását is.
A kórház szerény eszközeivel hozzájárult az orvos utánpótlásához, azzal, hogy három orvostanhallgató részére, egészen a szakvizsgáig teljesen ingyenesen a dolgozókhoz hasonló feltételekkel elhelyezést biztosított, valamint az osztályokon a szakmai gyakorlat elsajátítását is biztosította. Itt szeretném megemlíteni, hogy a három orvostanhallgató közül kettő a saját szakterületének iskolateremtő professzora lett, akiknek nevét a személyiségi jogokra tekintettel nem közölhetem.
A bentlakásnak azon túl, hogy a betegellátás folyamatos biztonságát tette lehetővé, egyik komoly tényezője volt a közösségi szellem erősítésének. Esténként kis csoportokban olykor éjszakákba nyúló beszélgetéseken vitatták meg saját, az Intézeti és országos problémáikat. A személyes kapcsolatok eredményeként nem volt ritka, hogy pl. orvos a fűtővel, segédmunkással, portással tegező viszonyba került.
Az estéknek egy rendszeres és kedves momentuma is volt, amikor a szerzetes nővérek szép csendben esti imára vonultak a kórház legmagasabb pontján fekvő kápolnába. Ezen bárki részt vehetett, így sokszor én is tanúja voltam ennek a közös imának. A napi munkában megfáradt apácák csengő hangú éneklésében ima mondásában ragyogó szemükben nyoma sem volt a fáradtságnak, ekkor értettem meg, a közös ima üdítő, és lelket nemesítő hatását. Még ma is fülembe cseng a záróének refrénje : " Drága Jézus jó éjszakát! " Különösen megható volt télen látni megfelelő távolságról , amint a lélekharang hangjától kísérve, kifeszített vitorlára emlékeztető fehér fátylak imbolyogtak a kápolnától a szállásukig vezető lejtős úton, majd annak egyik elágazásánál szétváltak és megindultak az osztályok felé, mert sokan közülük éjszakások voltak.
A Postás Kórház régi kápolnája:
Az Országos Onkológiai Intézet által felújított kápolna:
Egy hetenként visszatérő esemény volt a kórház életében, hogy a postás zenekar szombat délutánonként térzenét adott a 2. sz. épület napozó terraszán, amelyen betegek és dolgozók nagy számban vettek részt. Volt olyan beteg, akit egy másik épületből tolókocsin vittek át a napozó alatti térségre. A népszerű klasszikus zenétől kezdve a szalonzenéig a legszebb számokkal andalították el a hallgatóságot. Egy- egy ilyen hangverseny a betegek részére nagy hatással volt, ilyenkor megfeledkeztek problémáikról, s az orvosok szerint bizonyos mértékig gyógytényező is volt. Ma már ezt senki sem vitatja.
Meg kell említeni még, hogy az elmondottakon túlmenően igen nagy szerepet kapott a dolgozók életében a sport és a közös szórakozás. Kétkezi munkával tenisz és röplabda pályát építettek, amely helyet adott a kórházak és intézmények közötti versenyeknek. Ezeket sok beteg is látogatta. A dolgozók köréből színjátszó csoportot, és egy kis mandolin zenekart szerveztek, amely szintén alkalmat nyújtott kerületi és kulturális rendezvényekre, versenyekre. Időnként az akkori Szent Domonkos (ma Chazár András u.) utcában levő postás kultúrházban igen nagy számban vettünk részt műsorral egybekötött táncestéken.
Az épületek háborús kárainak helyreállítása után a 7,3 kat. hold méretű park helyreállítása következett. Ennek megtervezésével, és kivitelezésével a Királyi vár Szörényi ...nevű nyugdíjas főkertészét (csak a vezetéknevére emlékszem) és egy agrár mérnöknőt kértek föl, akik nagy szakértelemmel több hónapos munka után valóságos tündérkertet varázsoltak a hepehupás, bombatölcsérektől szaggatott, és szinte őserdőre emlékeztető áthatolhatatlan tüskés bozótok helyén. Ezalatt az idő alatt napi programnak számított elsétálni, és megcsodálni az épülő szépülő parkot. Sokat elbeszélgettem én is a kertépítő mérnökökkel, akik nagy lelkesedéssel ecsetelték további terveiket, magyarázták el az egyes virágok tulajdonságait, látszott rajtuk, hogy munkájukat szeretettel és örömmel végzik.
A kórház gazdasági igazgatója Dr. Bakos Tibor postaigazgató volt, aki egyben a Posta Betegbiztosító Intézetet is vezette. Mindennap legalább fél napot a kórházban töltött, s munkáját azzal kezdte, hogy komótosan végigjárta a terepet, s a kertépítés idején különösen sokat időzött itt, figyelemmel kísérve ezt a csodálatos átalakulást. Megbeszélte a kertépítőkkel az aktuális problémákat, és az ő útmutatásuknak megfelelően személyesen irányította a növények és facsemeték beszerzését. Ennek kapcsán Igen nagyszámú fenyőfa csemetét hozatott Gyöngyösről, amelyek már így is díszei lettek a kertnek. Egyik ilyen szemléje során azzal kellett szembesülnie, hogy dédelgetett facsemetéinek legalább egyharmadát előző éjszaka vandál kezek kitépkedték, és ellopták. Aki látta mesélte, hogy szinte őrjöngött a dühtől, majd szó szerint a könnyei csorogtak. Ezután azonnal intézkedett a pótlásról, s egyidejűleg megerősítette az éjjeliőr szolgálatot.
Számtalan kis történettel tudnám még érzékeltetni annak a kórháznak az életét, amelyet a történelem vihara elkapott, egyszer és mindenkorra szétverve egy olyan közösséget, amely példát adott az emberi helytállásból, bemutatva, hogy a szilárd erkölcsön nyugvó társadalomban az emberi belső, lelki értékek azok, amelyek az anyagi erőket és javakat messze felülmúlva képesek előre vinni a társadalom, és ezzel együtt a kisebb-nagyobb emberi közösségek fejlődését. Két év alatt ez a romokban heverő kórház nemcsak hogy elérte a gyógyító tevékenysége korábbi magas színvonalát, hanem az ország egyik minden orvosi szakterülettel rendelkező élenjáró intézményévé vált.
Ebben nem kis szerepe volt a hasonló emberi értékeket képviselő szervezetnek, amelyet úgy hívtak, hogy Magyar Királyi Posta. Ma már egyre többen úgy emlékeznek vissza a hajdani magyar postára, mint a szervezettség, a pontosság, a megbízhatóság minta intézményére. Akkor a postához való tartozásra büszkén hivatkoztak az ott dolgozók. Ezt az intézményt is sikerült napjainkra teljesen szétverni.
Szeretném
végül - személyes élményemen keresztül - felidézni azt a
pillanatot, amikor minden előjel nélkül, mint villám csapott le a
történelem vihara a "Béke és nyugalom szigetére”
Szolgálati lakásom egy ugyanazon épület másik szárnyán volt elhelyezve, ahol a Szatmári Irgalmas Nővérek szálláshelye volt. Emlékezetem szerint 1950. év késő tavaszának egyik napján ugyanúgy kezdődött minden mint bármely hétköznapon. Elindultam munkahelyemre az élelmezési irodába, ám amikor a lépcsőházból kiléptem, a bejárathoz közel egy teherautót pillantottam meg, amin meglepődtem ugyan, de akkor ennek még semmilyen jelentőséget nem tulajdonítottam, kikerültem a leponyvázott teherautót, és folytattam utamat a munkahelyem felé. Délelőtt folyamán munkám a nyolas épületbe szólított, s az oda felé vezető úton már messziről láttam a reggeli teherautót de most már nem magányosan álldogált, rengetgen sürögtek forogtak körülötte. Közelebb érve pillanatok alatt kiderült a teherautó küldetése: a szerzetes nővérek azonnali kiköltöztetése a kórházból. Odaérve láttam, hogy egy két apáca kis csomagjával már fenn ült a kocsin, többen pedig szép türelmesen vártak, hogy elfoglalják helyüket mellettük. Ekkorra már pillanatok alatt kis tömeg vette körül a teherautót, egyre erősebb moraj kísérte, amelybe bizony sírás is vegyült, majd egyre hangosabban kihallatszott a teherautón helyet foglaló apácák hangos imája. Az autóra legvégül Patrícia nővér a főnökasszony szállt fel, s amikor megjelent az épület bejáratnál, nem tudtam uralkodni magamon, odarohantam hozzá, hogy személyesen búcsúzzak el tőle, akit gyermekkorom óta ismertem és tiszteltem. Ekkor nagy meglepetésemre egy kis Jézus szobrot adott át nekem azzal, hogy őrizzem, nehogy bárki is meggyalázza. Most is előttem van kipirult arca könnyes szemén keresztül is elszánt bizakodó tekintete. Úgy érzem, hogy akik akkor és ott ennek az egész szomorú jelenetnek tanúi voltunk,hatását életünk végéig emlékezetünkben hordozzuk.
Amennyire tőlünk tellett, igyekeztünk a kocsit minél tovább a kapuig kísérni, majd mikor a kórház két szárnyas kapuja bezáródott, a tehetetlenség érzésével némán indultunk el több irányban, hogy folytassuk aznapi munkánkat, de most már kedves apácanővéreink nélkül, akik a szeretet katonáiként egész életüket a beteg emberek gyógyítására tették fel .
Szolgálati lakásom egy ugyanazon épület másik szárnyán volt elhelyezve, ahol a Szatmári Irgalmas Nővérek szálláshelye volt. Emlékezetem szerint 1950. év késő tavaszának egyik napján ugyanúgy kezdődött minden mint bármely hétköznapon. Elindultam munkahelyemre az élelmezési irodába, ám amikor a lépcsőházból kiléptem, a bejárathoz közel egy teherautót pillantottam meg, amin meglepődtem ugyan, de akkor ennek még semmilyen jelentőséget nem tulajdonítottam, kikerültem a leponyvázott teherautót, és folytattam utamat a munkahelyem felé. Délelőtt folyamán munkám a nyolas épületbe szólított, s az oda felé vezető úton már messziről láttam a reggeli teherautót de most már nem magányosan álldogált, rengetgen sürögtek forogtak körülötte. Közelebb érve pillanatok alatt kiderült a teherautó küldetése: a szerzetes nővérek azonnali kiköltöztetése a kórházból. Odaérve láttam, hogy egy két apáca kis csomagjával már fenn ült a kocsin, többen pedig szép türelmesen vártak, hogy elfoglalják helyüket mellettük. Ekkorra már pillanatok alatt kis tömeg vette körül a teherautót, egyre erősebb moraj kísérte, amelybe bizony sírás is vegyült, majd egyre hangosabban kihallatszott a teherautón helyet foglaló apácák hangos imája. Az autóra legvégül Patrícia nővér a főnökasszony szállt fel, s amikor megjelent az épület bejáratnál, nem tudtam uralkodni magamon, odarohantam hozzá, hogy személyesen búcsúzzak el tőle, akit gyermekkorom óta ismertem és tiszteltem. Ekkor nagy meglepetésemre egy kis Jézus szobrot adott át nekem azzal, hogy őrizzem, nehogy bárki is meggyalázza. Most is előttem van kipirult arca könnyes szemén keresztül is elszánt bizakodó tekintete. Úgy érzem, hogy akik akkor és ott ennek az egész szomorú jelenetnek tanúi voltunk,hatását életünk végéig emlékezetünkben hordozzuk.
Amennyire tőlünk tellett, igyekeztünk a kocsit minél tovább a kapuig kísérni, majd mikor a kórház két szárnyas kapuja bezáródott, a tehetetlenség érzésével némán indultunk el több irányban, hogy folytassuk aznapi munkánkat, de most már kedves apácanővéreink nélkül, akik a szeretet katonáiként egész életüket a beteg emberek gyógyítására tették fel .
Írásomnak fő célja az volt, hogy az igazságtalanul szétrombolt Postás Alapítványi Kórházra emlékezve ne hagyjam a feledés homályába süllyedni annak a közösségnek az életét, amely hosszú évtizedeken keresztül magas színvonalon szolgálta a postás betegek gyógyulását, és példaként mutassam fel az utókornak, hogy szilárd erkölcsi alapon az emberek összefogása a legnehezebb időkben is csodákra képes.
Tehát jól jegyezzük meg : Volt egyszer egy kórház és ezt úgy hívták, hogy:
Postás Alapítványi Kórház
Szijártó Gábor
A Postás Alapítványi Kórház egykori dolgozója
2007. október 22., hétfő
2007. október 21., vasárnap
Dr. Szijártó Noémi Nekrológja
1. szám
Qando corpus morietur,
Fac, ut animae donetur
Paradisi gloria
/Stabat Mater/.
Fac, ut animae donetur
Paradisi gloria
/Stabat Mater/.
Búcsú Dr. Szijártó Noémitól.
Itt a Földön Szijártó Noéminek hívták.
Nyocvanegy évet élt.
Bizonnyal kedvelte Őt az Űr, mert az agyvérzés után mindössze egy hetet kellett a kórházi ágyon elszenvednie, és tiszta tudatállapotban, imádságos és derűs lélekkel térhetett meg Hozzá.
* * *
Szijártó Noémi Budapesten,1925. július 22-én született. Az orvosi hivatást érett fejjel választotta, ide azonban egy hosszú rögös út vezetett. Édesapja közgazdász, édesanyja zongoratanárnő és éveken át kántor is volt.Öt gyermekes család egyetlen lány tagjaként nőtt fel. Az elemi iskola négy osztályát az akkor Aréna úti Szent Szív Zárdában (Sacre Coeur) végezte, majd gimnáziumi tanulmányait az Isteni Megváltó Leányainak Szent Margit Leány Gimnáziumában folytatta.
A Szent Margit Leánygimnázium tanulója
(A képekre kattintva azok nagyobbítva jelennek meg)
(A képekre kattintva azok nagyobbítva jelennek meg)
Mint egyetlen lány kivételes helyzetet foglalt el a családban, lehet mondani, hogy színes egyénisége, derűs lelkülete már egészen kis korában a család meghatározó személyiségévé tette. Három fiatalabb fiú testvérét maga köré vonva elvarázsolta őket. "Kosztümös színdarabokat" rendezett, zenés játékokat tanított be, amelybe minden gyereknek érdemei szerint, hol mellék, hol pedig főszerepet osztott. Ezenkívül egy olyan mesevilágot teremtett, amelyben testvéreit -alkalmas időben - egy csodálatos fantázia utazásban részesítette éveken keresztül. A karácsonyi előkészület várakozásait - adventi időkben - szinte pattanásig feszítette , a kandalló meleg fényénél meséket mondva. Ez volt a gyermekkor...
Nagy lánnyá serdülve, Édesanyja zongora kíséretével csodálatos hangon énekelt, s nem egyszer a különböző francia és német műdalok éneklésével bűvölte el nem csak a családot, hanem az arra érdemesnek tartott vendégeket.
Anya és lánya
A háború végkifejlete 1944. őszén tizenkilenc éves korában érte, amikor édesapját hivatalból Sopronba rendelték, majd onnan a front közeledtével Németországba vezényelték. Ekkor mutatkozott meg színes egyéniségének egy új oldala, nevezetesen az, hogy a család meleg, vidám alaphangulatát adó kislány most, a hontalanságban a család "motorja", s olykor az események irányítója lett. Ez mutatkozott meg például akkor is, amikor a nyugati front közeledtével a családot a rövidesen hadműveleti területté váló Marchingból a Duna túlpartján fekvő, biztonságosabb Niederummelsdorfba költöztette át. Szinte elképesztő akaraterővel és szuggesztivitással vette rá a német fuvarost, hogy a szakadatlan aknatűzben és bombazáporban vissza ne forduljon félúton, és a családot biztonságosabb helyre menekítse.
A háború után a család abszolút vesztesként tért haza: elvesztették az otthont az apa a munkahelyet, úgy, hogy a kereső nélkül maradt hat tagú család hosszas keresgélés után Alsónémedin egy üres üzlethelyiségbe költözhetett. Az akkor már huszonegy éves Noémi 1956-ig Különböző munkahelyeken főleg adminisztratív munkát végzett, de sok alkalommal mezőgazdasági napszámosként is dolgozott.
Lelkének megalkuvást nem tűrő hősiessége később is megnyilatkozott. Így az 1956-os Forradalom idején is , amikor egy kórházi személygépkocsi sofförjét rá tudta bírni, hogy édesanyját a Fővárostól harminc kilométerre levő Alsónémediről Budapestre menekítse. Ekkor történt az, hogy amikor a gépkocsi vezető meglátva a Soroksár határán gyülekező szovjet páncélosokat vissza akart fordulni, egyszerű, de mégis határozott szavakkal rá tudta venni az út folytatására, és édesanyját végül sértetlenül menekítette ki a reménytelen elzártságból.
1956. után először csak segédmunkásként tudott elhelyezkedni, Kb. egyévi munka után súlyos műtéten esett át, és látva az életéért küzdő orvosok és nővérek áldozatos munkáját, rövid idő alatt megérlelődött benne az elhatározás, hogy mindenképpen orvos lesz. Felgyógyulása után az első adódó alkalommal jelentkezett az Orvostudományi Egyetemre, ahol a felvételi vizsgán maximális pontszámot ért el, s ennek alapján minden külső segítség nélkül 1958 októberében - harminchárom évesen - megkezdhette tanulmányait a Budapesti Orvostudományi Egyetemen. Orvosi diplomáját ugyanitt 1964-ben "Summa cum Laude" minősítéssel szerezte meg.
A doktorrá avatás emlékezetes pillanatai
Orvosi működését a Balassagyarmati Kórház I. sz. Belosztályán kezdte meg. Az itt végzett gyakorlat alapján 1968 évben belgyógyászati szakvizsgát tett. A kórházban a legnehezebb körülmények között végezte munkáját, és mint fiatal orvosnak szabadideje alig-alig volt. Egy-egy ügyelet idején szinte egymást érték a mentő autók a legsúlyosabb esetekkel, s fiatal orvosként élet és halál kérdéséről kellett azonnal dönteni. Másnap reggeltől változatlan frissességgel kezdte meg a teljes embert kívánó napi gyógyító munkát. Lényéből áradt a szeretet, sose mondta, hogy fáradt, hanem szavaival és tetteivel azt fejezte ki, hogy örül annak, ha minél több embernek segíthet. Szakmai munkája és emberi magatartása alapján mindenkinek (munka társainak, betegeknek) osztatlan szeretetét élvezte.
1969 őszén a Kékestetői Állami Gyógyintézetben belgyógyász alorvosként helyezkedett el, ahonnan 1970 május hónapban visszaköltözött idős szüleihez, és ettől kezdve ápolta és gondozta őket. További elhelyezkedését ennek a körülménynek rendelte alá.
Ezután kb. fél évig az Uzsoki Kórház Belosztályán dolgozott, majd Kőbányán körzeti orvosként működött. Emellett a belgyógyászati rendelőben helyettesítési munkákat is vállalt. A körzeti orvosi munkával járó fizikai terhelés (Gyaloglás, emelet járás) kikezdte egészségét, s pár hónap után a Kispesti Szakrendelő Intézetben vállalt állást, ahol a belgyógyászati szakrendelést vezette. Ez a munkahely az eddigieknél kedvezőbb volt, szakmai önállóságot hozott, s a szülői lakáshoz való közelsége folytán életében nyugodt, kiegyensúlyozott légkört teremtett.
Ki kell hangsúlyozni, hogy orvosi tevékenységének vezérlő elve az volt, hogy az embert egésznek és nem a szervek összességének tekintette. A betegek lelkével is foglalkozott, s az általa kórházba küldött súlyos betegei sorsát figyelemmel kísérte, meglátogatta, és vigasztalta.
1978. évben az Orvosszakértő Intézet felülvizsgáló főorvosa lett, ahonnan 1980. évben ment nyugdíjba.
Több éven keresztül a Központi Papnevelő Szeminárium teológiai hallgatóinak díjmentes orvosi gondozását vállalta, majd így került kapcsolatba a Pannonhalmi Apátsággal, ahol önkéntes alapon nyújtott orvosi segítséget az ott élő szerzeteseknek.
Nyugdíjasként a X. kerületi vállalatok üzemorvosi rendelőiben helyettesként dolgozott 1988.-ig.
Ezután szülei gondozásán kívül - önkéntes segítőként - a Budapest Kálvária tér 22. sz. alatt levő Jó Pásztor Lelkészség és Plébánia Hivatalban, valamint a templomban nagy odaadással látott el minden rábízott feladatot, beleértve a fizikai munkát is. Önkéntes szolgálatának állomásait testvérei részletesen nem ismerték, ezek a 2. sz. nekrológban kerültek részletezésre. (lásd folytatást)
Áldott emlékét megőrízzük!
Testvérei
Első munkahelyén a Balassagyarmati Kórház I.sz Belgyógyászati osztályán a kórházi munka mellett időszakosan kirendelték a Belgyógyászati Szakrendelés ellátására is. Egy alkalommal (1965.) a rendelő laboratóriumában próbareggeli közben egy 63. éves férfi a klinikai halál állapotába került, akin sikeres újraélesztést végzett. Erről és hasonló esetekről három kollégájával együtt a helyi :"Egészségügyünk Szolgálatában" c. folyóirat 1966. évi 2.sz. - ban számolt be.
Az itt bemutatott cikk egy példányát nagybátyjának Szakmáry László grafikus művésznek dedikálta:
*********************************************************************************
A következőkben szeretnék emléket állítani Noémi testvérünk sokoldalú tehetségének az általa írt,és saját festményeivel illusztrált "Dalverseinek" bemutatásával. A versek négy részből állnak:Ősz, Tavasz, Nyár, Tél:
Első rész: Ősz
 |
Vége az első résznek
******************************************************
Második rész: Tél
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)